Nem könnyű időszak ez senkinek sem. Gyereket, fiatalt, felnőttet egyaránt megvisel a bezártság érzése, a bizonytalanság, az ismeretlen közötti eligazodás. A szakemberek szerint ilyenkor érdemes egy kicsit a művészet, az alkotás felé fordulni. Vagy sportolni, sétálni a szabadban.

Engedjünk teret a naplóírásnak, a gasztronómia művészetének, ragadjunk tollat és írjunk verset vagy éppen kezdjük el kötni a karácsonyi ajándéknak szánt pulóvert… Keressünk valamit, ami lelkünknek jó!

Szél Liza

Ami éppen kijön alapon.

Lackfi Jánostól hallottam a következő mondatot: “A vers az egyetlen szöveg ami lebegve marad a semmiben”, majd elkezdtem gondolkodni, vajon én miért írok? Kinek írok?

Korábban megrögzötten vallottam, hogy csak a fióknak. Csak azért, mert kikívánkozik, mégis volt, hogy inkább magamban tartottam volna. Volt, hogy megszállt az “ihlet”. Megírtam a verset közben a vers engem alkotott, olykor – olykor helyre is pofozott, majd eltéptem a lapot, s a kukába dobtam.

Nem elég jó. Nem vagyok elég jó, illetve ez nem én vagyok. Én szeretnék lenni. Azt szeretném, hogy ne sorokat, hanem ENGEM olvass. Szeretném, hogy ha elveszek a sorok között, keress meg s menjünk tovább együtt.

Majd végül rájöttem. Alkotok, hogy jobban legyek, ezért mindent mit papírra vetek én vagyok. Már nem csak a fióknak írok. Már nem tépem szét egyből a lapot, de maximalistának, néha törtetőnek vallom magam, ezért mégis elégetem ha nem tetszik…

Csak írok mert nekem így jó és ÉN így vagyok JÓ…