Sebestyén Gyula… talán pár alkalommal mondtam ki így a nevét. Gyula bácsi volt. Nekem, mindenkinek. Még felesége Erzsike is így mondta nekem… no meg, hogy a PAPA. Csupa nagybetűvel.

Alkotóként – már ha hívhatjuk magunkat annak, akik filmeket visznek mozivászonra – nem könnyű meggyőzni a világot, hogy amit teszel maradandó és túléli a világot. Az egyike volt azoknak, aki hitt bennünk. Mindig és töretlenül.

„Csináljuk meg!” – mondta minden elmesélt ötlet után. Soha nem kételkedett, mindig bízott bennünk, hitt abban, hogy a vége úgyis jó lesz. Mert szerette hinni. Mert szeretett bennünket. Elfogadva minden hibánkkal, ami hozzánk tartozott… a néha túl lelkesedésünket, a túlmunkálkodásunkat … de ő csak legyintett, ilyenek vagytok, s ez jó… a Pixel stábját.

Tudtuk, hogy küzd… önmagával, a sorssal, a megváltoztathatatlan valamivel, ami hatalmába kerítette. Bízott a sikerben, hogy ezt is legyőzi, mint annyi mindent már az általa megélt évtizedek során. Még beteg ágyán is fogta a kezünket olyan szorosan, mint senki…

Majd a miénk fogott már szorosabban, hitet átadva még akkor is, ha a hangunk találkozott egymáséval…

Maroknyi székely – egy film, ami nekünk mindig is a legemberibb volt, s most már a legfontosabb is. Persze a sors oly sokszor és oly kíméletlenül játszik velünk, kis bábukkal. Gyula bácsi erkölcsileg és a megvalósításban is velünk volt. Még egyszer, VELE jártuk végig a bukovinai székelyek oly rögös útját… még mesélt, még emlékezett, mosolygott bajsza alatt szinte észrevétlenül… az elmúlás ellen dacolva…

A filmet bemutattuk. Telt ház. Többször. Akartuk, hogy jöjjön. Hogy majd legközelebb. Hogy lássa a közös alkotásunkat…

De sorsának írója lapozott egyet élete könyvében… talán már nem akarta látni saját arcán a változást, már nem akart könnyezni… S bár lehetősége volt rá, már nem látta… Magával vitte az égi mozivászonra… hogy ott már fájdalom nélkül, elvárásoktól megszabadulva hátradőljön, hogy megnézze… MERT GYULA BÁCSI EZT IS VELED CSINÁLTUK MEG!

Találkozunk…

Szél Móni és Kindl Gábor